A piarista iskolától az orvosi hivatásig

Interjú Dr. Madarász Szilveszterrel - egykori tanítványunkkal

Szili, a te történeted példamutató, amilyen tudatossággal tervezel és eléred a céljaidat. Milyen út vezetett az orvosi hivatásig?

1988-ban születtem, abban a kórházban, ahol most is dolgozom. Átlagosnak mondható, polgári családból származom, hála Istennek soha nem nélkülöztünk. A nagyanyáim is élnek, akiktől nagyon sok mindent kaptam. Többek között az egyetemre csomagokat, sütiket, stb. És persze elfogadást, biztatást, szeretetet. Sokat imádkoztak értem. A nagyszülőket meg kell ám becsülni!

A Piarista Iskola falai közé 6 évesen kerültem, mi voltunk az iskola újraindulása utáni harmadik évfolyam. És itt is érettségiztem. 12 évig voltam piarista diák. Ezek az évek változatosak voltak. Nem ment egyszerűen a suli, sok mindennel foglalkoztam. Zeneiskolába jártam, szaxofon-klarinét szakra, karizmatikus zenei közösségben szolgáltam, öt évig a helyi fúvószenekarban is játszottam, szóval későn értem haza, nagy volt a nyomás.

Gimnazista koromban a nyelvvizsgák nem mentek, egyik sem sikerült elsőre.  Angolból és latinból vizsgáztam, végül azért mindkettő meglett. Emelt kémiából és biológiából érettségiztem, de az eredmény arra volt elég, hogy gyógyszerész szakra vettek fel.

Nem volt orvos a családban, de én akkor már orvos szerettem volna lenni.

Gondolkoztam azon, hogy elkezdjem-e az egyetemet, vagy dolgozni menjek. Az utóbbi mellett döntöttem és egyetem helyett inkább eljöttem a kórház kartonozójába dolgozni. Ez az év nagyon hasznos volt, mert megtanított egyrészt arra, hogy a saját munkaügyeimet hogyan kell intéznem, hogy működik a bürokrácia, másrészt nyomatékosította bennem, hogy soha ne nézzem le a kevésbé becsült foglalkozásokat, akár beteghordó, kartonozó, egyéb adminisztratív munkát végző embereket. Nem is tehetem, mert munkájuk igenis számottevő a közös cél elérésében.

Újra felvételiztem közép kémiából és emelt biológiából, így vettek fel az orvosi egyetemre. Az egyetemi padban totálisan elveszett az önbizalmam, úgy éreztem, hogy körülöttem mindenki tud már mindent. Nem mintha előtte túl sok önbizalmam lett volna! Nehéz volt az egyetem. Rengeteget kellett tanulni. Harmadik évben patológiából kétszer meghúztak, Pécsen nincs keresztfélév. Ezzel egy időben, a családban is volt egy hullámvölgy, támogatnom kellett édesanyámat. Nem volt könnyű megint annyi mindent felvállalni és mellette a klassz dolgokról lemondani, de magam választottam. Nem bántam meg. A két tényező egybejátszása miatt halasztottam két évet az egyetemen.

Ebben az évben a városi bölcsődében dolgoztam karbantartóként. Itt tanultam meg igazán festeni, glettelni, lámpát szerelni, ami nagyon hasznos az élethez, de mindeközben a szellemi teljesítőképességemnek csak a 10%-ára volt szükségem. Míg az ember monoton munkát végez, szellemileg is kikapcsolódhat. Persze a munka azért precíz legyen! De alapvetően úgy érzem, nagyon jól kihasználtam az időt. Hazafelé Palinba sokszor – akár a középiskolából – gyalog jártam, s közben filozófiai-politikai, lelki előadásokat, prédikációkat és hangos könyveket hallgattam. Mivel fel voltam szabadítva az egyetem nyomása alól, nem kis hatékonysággal azt tanulhattam, amihez kedvem volt. És én nagyon sok mindent tanultam abban az időben.

Majd visszatértem az egyetemre, 2015-ben lediplomáztam.

Tanulmányaim hatodik éve volt szerintem a legérdekesebb. Betegágynál, betegek között kellett a tanultakat felfrissíteni, alkalmazni és rengeteget tanulni a gyakorlatban is. Ez egészen más volt, nem könyv-ízű, nem pusztán a vizsgákra kellett tanulni, hanem közvetlenül a betegekért. Tudtam mi a fontos, mi nem, megtanultam végre szelektálni. Ez nagy élmény volt, végre láttam értelmét a sok tanulásnak. Nagy szavaknak tűnhet, hogy sokat kellett tanulni, meg szenvedni, pedig ez olykor csak egy kis mozdulat, vagy szimpla összefüggés elsajátítását jelenti, amit viszont sajnos gyakran az oktatásra hivatott személyzet kis létszámából, energiahiányából következve vagy egyéb más okból nem volt hajlandó megosztani velünk.

Diploma után haza akartam jönni, így a Kanizsai Dorottya Kórházba jelentkeztem. El kellett döntenem, milyen szakterületet válasszak. Altatóorvos legyek-e, mint egyik volt osztálytársam (Imreh Andris, aki szintén itt van Kanizsán az intenzív osztályon) vagy más. Olyat akartam választani, ami látványos, ami mérhető, látható, amit jobban a kezemben tarthatónak érzek. Így pl. egy törött csont helyrerakása, monitorozása a röntgen felvételen, operálása közelebb állt hozzám. Nagykanizsán Dr. Brünner Szilveszter főigazgató (aki aneszteziológus is) megkérdezte, hogy mi akarok lenni, miközben az anesztet méltatta, milyen jó a műszerezettség, nyugati színvonal, és egyebek, akkor oldalt néztem s észrevettem a sarokban egy páfrányt, aminek úgy láttam, le volt törve a levele. Jelzésszerűnek tartottam a látványt, s azt gondoltam magamban, a traumát kell erősíteni, s bár akármelyiket választom, érdeklődésem megmarad a másik szakma iránt, esetleg 2. szakvizsgának is választhatom. No meg még Zalaegerszegen Szalai doktor karizmája is megfogott a gyakorlatom alatt. Így lettem traumatológus-ortopéd rezidens. Érdekel a munkám, inspirál, szeretem, bár sokat kell utazni képzőhelyekre, kurzusokra, ami azért az otthonülő beállítottságommal kevésbé kompatibilis.

 

A média tele van az orvosok (és a tanárok) fizetésemelésével. Ugyanakkor más diplomás állásokhoz képest messze alulmarad a fizetés, nem beszélve a külföldön kapható bérekről. Nem gondoltál arra, hogy Te is kimenj külföldre anyagilag megalapozni magadat?

A pénz az élet feltétele, de nem lényege. Ha egy szóval kéne válaszolnom: hazaszeretetből. A nyelvet szeretem, állás mindig lenne elég a külhont megjárt kollegákkal beszélgetni, vagy az internetet használni. De én szeretek itt élni. Enni viszont, azt kell. És én még sok gyereket is szeretnék…

Igen nem tagadom, a külföld mindennapi nagy kísértés. Négyszeres – ötszörös fizetés az itthonihoz képest, ami reálisan tükrözi a felelősségvállalásunk mértékét és a tanulásba befektetett időt, illetve az ünnepnapok hangulatáról, megéléséről való esetenkénti lemondást. Odakinn más mentalitás is, szakmai lehetőségek is kedvezőbbek, de van néhány családi logisztikát hátráltató tényező is, ami megijeszt.

Most elmondhatom, hogy nem panaszkodhatok, vannak nálam nehezebb sorssal bíró emberek. Viszont az életpályamodell, az előrejutás elég kilátástalan, a megbecsültség nem sok. Bízom a Jóistenben, aki eddig nem és tudom ezután sem hagy cserben.

 

Ennyi minden közepette jutott-e időd a kapcsolatteremtésre, családalapításra?

Mindig is komolyan vettem az emberi kapcsolatokat. Nem vagyok fönt a Facebookon, jobban szeretem a személyes beszélgetéseket, a közös játékot, az együtt töltött időt. Kamaszkorom óta három komolyabb kapcsolatom volt. Az első 16-20 éves koromig tartott. Egyetemre külön városokba mentünk, el kellett volna köteleződni, de még nem álltunk készen a családalapításra. Részben ezért is sorvadt el, vége lett. Kapcsolati téren, mint mindenkinek, nekem is voltak csalódásaim is. Az egyetemen viszont volt egy nagyon jó szobatársam, akivel mai napig igaz barátok vagyunk és sokat tudtam vele

többek között ezekről a dolgokról is beszélgetni. Az nagy segítség volt. Létrehozott kisközösségünkkel naponta imádkoztunk a kollégium kápolnájában és szabadidőnkben kirándultunk, csiszoltuk konzervatív világnézetünket. Senki ne gondolja, hogy prűd kockák voltunk. Hatalmasakat nevettünk, programokat szerveztünk.

2014. szeptemberében ismertem meg feleségemet. Ő budapesti lány volt. Másfél évre rá döntöttem úgy, hogy vele szeretném leélni az életemet. Tavaly nyáron, azaz 2016-ban nősültem. Sokfelé lakunk a szerteágazó gyakorlatai helyeim miatt, de alapvetően itt lakunk a piarista iskolával szemben nagybátyám lakásában kedvezményes albérleti státuszban. A lényeg, hogy együtt vagyunk, békességben.

               

Ma a középiskolások számára az az egyik legnehezebb kérdés, honnan tudja meg az ember, mi a hivatása, milyen pályát válasszon?  Te hogyan döntötted el?

Van egy dolog, amiről eddig nem esett szó, talán ezzel kellett volna kezdenem. Ez pedig az Istennel való kapcsolat, a hit kérdése. Naponta úgy felkelni, hogy majd csak lesz valami, annak semmi értelme nincs. Kell egy alap. A piarista iskola jó alapozó volt, de nem elég. Olyan, mint egy kert, mely ápolja a befogadott magot, de a magban kell, hogy legyen tartalék, amiből táplálkozik. Hogy úgy mondjam, hozott anyagból dolgoztok ti is. Mindenki egy külön világ, egy külön látásmód. Akárkiből lehet Kaliforniában felszolgáló, Berlinben ingatlanügynök vagy orvos. Bármi. Részben rajtunk múlik, részben a környezeten.

17-18 éves voltam (11 éve történt), amikor fent a biológia szertárban felmerült bennem a kérdés, mi szeretnék igazán lenni. Mi az, amiért bevállalok mindent? Biztos orvos akarok-e lenni, mert ez egy hosszú folyamat. Sok dolgot fel kell adni, azt mondták, hogy nehéz lesz, de ez túl általános volt. Sokat kell tanulni, nincs bulizás. Amúgy sem vagyok bulizós, meg – gondoltam – míg a tanulással kötöm le magam, kevesebb időm marad vétkezni.

Amikor az ember lefekszik és elalvás előtt végiggondolja, merre tartson az élete, mit várnak tőle a szülei, az iskola, a környezete, mit olvasott az Interneten, és minden információ ott kavarog benne, na ilyenkor óriási ereje van a hitnek, az Istenkapcsolatnak! Mit vár Isten? Kegyetlen őszinteséggel kell az Úristenhez fordulni, hogy mi legyen velem. Az Úristen meg fogja mondani, hogy mi a helyes irány. De hogyan? Uram, Isten, Te mit szeretnél tőlem? Idejössz és megsúgod?

Isten nem súgja a füledbe, mi legyél. Nem ennyire direkt. Sokkal mélyebb rétegekből szól, nem csak az intuíciókon keresztül, hanem a ráción keresztül is. Sok korombelivel találkoztam, akik egy „belső hangot” követve választották a hivatásukat és pár év – néha hónap – múlva váltottak. Akkor most hogy van ez? Honnan lehet tudni, hogy Isten volt-e?

Hogy nálam ez hogyan zajlott?

Én természettudományos beállítottságú vagyok. Sokáig pap is akartam lenni. Hogyan lehet a kettőt összeegyeztetni? Meg kellett kérdeznem magamtól, tudományok embere legyek-e? Vagy házas legyek? Szerzetes? Vagy pap? Ezermester édesapám, aki a példaképem volt sokáig, még felsős koromban megkérdezte, mi akarok lenni. Ő agnosztikus ateista. Elvitt minket néha a templomba, de sokszor kritizálta a hitünket. Kombinálva az Isten utáni vágyam és a szokásos szülőkkel szembeni kamaszkori dacot, egy elég erős Istenkapcsolat alakult ki bennem. De a templomba járás nem egyenlő a katolikus hittel. Én nem adminisztratív vagy vallásos keresztény akartam lenni, hanem valódi keresztény, azaz szent, foglalkozzam bármivel is. A hitet főként anyai nagymamámtól és nagypapámtól kaptam. Mama tanított meg imádkozni. Mindig bíztatott: „Menj ministrálni, segíts Ádám atyának, nem látod? Egyedül van.” Ez mindig megmaradt bennem. Segíteni. A mai napig ministrálok, természetesen már nem csak ezért.

Tehát dédelgettem ezt az álmot, hogy pap legyek. Beszélgettem sok atyával, házasemberrel. Akit Isten hív, az tudja, érzi ezt – bátorság kell meglépni és onnantól már megy. Bármit választ az ember, egyszer kell dönteni. Nem szabad visszafordulni. Minden reggel úgy kell felkelni, hogy tudom, mit szeretnék elérni. Ennyire nem volt erős a hívás bennem, pedig mivel nagyon érdekelt a természettudomány, gondoltam, hogy piarista szerzetes leszek. Tudós és pap együtt. Mint a bencés Jedlik Ányos… de jött a szerelem. Akkor azt gondoltam, hogy házasként is tanúságot lehet tenni a hitünkről, még talán nehezebb is, de állok elébe. És itt a kizárólagos szeretetről beszélek, amelyet az Isten kegyelméből megtartott házasság előtti tisztaság jelképez, illetve a házassági hűség. Egy életen át.

Érdekelt az elektronika, apámmal már hetedikes kisgimnazista koromban sokat beszélgettünk a fizikáról, kapcsolásokról, így felmerült bennem, hogy legyek villamosmérnök. Dénes Sanyi bácsi volt a fizika tanárom, nagyon jó tanár volt, aztán igazgató lett, majd polgármester, nem volt ideje tanítani. Az új fizika tanárral nem tudtam együtt dolgozni, így inkább a kémia mellett döntöttem. Bejártam reggel 7-re – ilyenkor az ember még a saját nevét se tudja – Homonnay tanárnőhöz kémia faktra. Az osztálytársaim fizikára jártak, ők is bekerültek az egyetemre. Az is egy járható út lett volna, de én így elterelődtem a villamosmérnöki pályától. Felvettem a biológiát, így jött az orvosi. Azt gondoltam, hogy ez egy értékes, jól jövedelmező, hasznos, értékteremtő pálya. Misztérium a jövő, de úgy döntöttem, bevállalom.

 

Mit javasolsz egy mai középiskolásnak: hogyan érdemes eldönteni milyen irányba menjen?

Alapvetően három szempontot érdemes figyelembe venni: a képesség, a szükségesség és az ember egyéni vágyai, azaz „mihez van kedvem?”.  Olyan ez, mint három halmaz. Nézzük sorjában.

Az első halmaz a képesség.

Nagyon sok sorsot látunk az ambulancián, de a mindennapi életben is. Néha az látszik, hogy a szülő totál nem ismeri a gyermekének a személyiségét, így a képességeit sem. Ráerőltet valamit, ami nem megy és kész a csalódáshegyektől megroppant önbizalom hiányos gyerek. Persze a makacs, maximalista gyerek is elérheti magától ugyanezt.

Kedves Középiskolás! Mire vagy képes? Ezt kutasd ki! Ehhez nagyon jól kell ismerned magadat. Teszteld magad, állítsd magad feladatok elé. Pl. írj egyre jobb dolgozatokat. Nézd meg, hogy tudsz-e jobbat írni, még annál is jobbat.  Ha sportoló vagy, érj el egyre jobb eredményeket. Teszteld le a határaidat! Ne kényszerből, hanem szorgalomból. Tarts önvizsgálatot! Emlékszem, Abigél néni egy jelentéktelennek tűnő egészségtan órán egy kérdőívet dugott az orrunk alá, hogy milyen tulajdonságaink vannak, melyek kellenek a megálmodott munkánkhoz és min kell még dolgoznunk. Hihetetlen, hogy milyen hasznos volt az a 20 perc komoly időráfordítás, míg koncentráltam, pedig olykor halálra untuk magunkat egészségtan órákon.

Ha pedig nem tudsz jobbat teljesíteni, akkor alázattal fogadd el, hogy ennyire vagy képes. Inkább legyél boldog egy alacsonyabb szinten, mint idegbeteg diplomás. Szánalmas, mikor valaki 54 évesen is megfelelési kényszerben szenved felelősségteljes beosztásban. Ismerek ilyet. Sőt kiábrándító volt megtudni, hogy jó néhány évfolyamtársam – akikről nem is gondoltam volna – nyugtató, esetleg vérnyomáscsökkentő gyógyszereket szed. Megjegyzem én sem bírtam ki gyógyszer nélkül, de annak rózsafüzér volt a neve. Az egyetemen azt is tapasztaltam, hogy sokan a második vagy harmadik szakon (egyetemen) voltak már, amikor találkoztunk, mert fogalmuk sem volt, hogy mire képesek. Nem tudtak elsőre jól dönteni, mert nem ismerték magukat.

A második halmaz a szükségesség.

Ez nagyon nehéz, mert széles látókör kell hozzá és bizalom a kapott információban. Nézz szét a világban, érdeklődj, mire van szükség, figyeld a trendeket. Fontosak a személyes kapcsolatok. Itt nem pusztán kapcsolati tőkéről beszélek, hanem jót beszélgetni a másikkal, megkérdezni, mik a tapasztalatai. Az ember így ismeri meg a világot. Ha van 20 millió jogász, ne te legyél a 20 millió egyedik, mert nem biztos, hogy lesz munkád a pályán és ezért esetleg felszolgáló leszel egy étteremben. Meg kell nézni a munkaerőpiacot, mire van szükség. Ez elég felnőttes dolog, nem véletlenül elsősorban szülői feladat. A döntés viszont a tiéd.

 A harmadik halmaz, ez a legfontosabb, mert ez szabályozható. Ez az álmod, amit szeretnél csinálni. Isten sem akarja, hogy olyat csinálj, amit nem szeretsz. Akkor nem lenne szerető Isten és nem lenne értelme az általa belénk oltott kreativitásnak sem.

 A három halmaz metszete legalább EGY pontot ki fog jelölni, ha nem többet és az lesz az a pont, ahol a te helyed van. Az Isten mindhármon keresztül szól hozzánk. Szükséges-e, képes vagy-e rá, elég kreatív vagy-e hozzá, lelkesedsz-e? E három alapján kell dönteni véleményem szerint.

Istent nem az fogja lenyűgözni, te milyen jól dolgozol, a tulajdonságaidat Ő adta. Azzal sose dicsekedj! Hanem az is nagyon fontos, hogy jó kedvvel végezd a munkádat, erkölcsösen, tisztelettel, becsületben, magad iránt, a családod iránt. Ez mind együtt számít, mert a cél, a végső cél, hogy üdvözülsz-e vagy sem.

Az üdvösségre megy ki ez a földi játék. Ez a végítélet. De nem kell azt gondolni, hogy az Isten valami „csak szenteknek való és nekünk nem teljesíthető” dolgot kér tőlünk. Nem, egészen hétköznapi dolgokat, melyeket Boldog John Henry Newman bíboros, aki az életszentség nagy hirdetője, egyszerű szavakkal foglal össze:

„Ne maradj ágyban, amikor elérkezett a felkelés ideje, pontosan feküdj le.
Végezd el kötelező imáidat, élj Isten jelenlétében egész nap és légy vidám!
Csak egy nap az élet: ébredéstől az elalvásig. A mai napon kell felismernem az Úr látogatását, a jót megtennem és a bűnt elkerülnöm.”


Szili, volt osztályfőnöködként két fontos dolgot szeretnék  még elmesélni rólad az olvasóknak.

Az egyik, hogy te mindig minden körülmények között vállaltad a hited. Erre egy példa: kilencedikes korotokban, mikor Homokkomáromba zarándokoltunk, elmondtad, hogy 11 éves korodtól minden nap elimádkozol legalább egy tized rózsafűzért. Ez engem akkor nagyon meglepett, te pedig olyan természetességgel vállaltad, hogy engem is inspirált hasonlóra. A tanár tanult a tanítványtól.

Igen, ez a szokásom azóta is megvan. Történjék bármi (buli, vizsga, késői mozi, vendégség, vendéglátás, ügyelet, kirándulás), az egy tizedet minden nap elmondom most már a feleségemmel együtt. Ez a minimális törékeny 6 perc jár az Istennek és bizonyítottan el lehet mondani a mai modern időkben is. Sőt, azóta kiegészült a Lorettói litániával és egyéb imákkal. A kötött imákat szeretem, mert rendben tartanak. A spontán ima pedig jön spontán, azért spontán. De a spontán nincs mindig, ezért kell a kötött.

 

A másik dolog az átlag feletti kreativitásoddal és szervezőképességeddel kapcsolatos: gimnazista korotokban az osztályunk 3 éven át megnyerte a farsangi produkciók versenyét, és mindnek a megszervezésében oroszlánrészed volt, vagy te voltál az ötletgazda. Ezek számomra olyan emlékezetes produkciók voltak, hogy máig nagyon jó és vidám szívvel gondolok rájuk.

Akárcsak én.

Köszönöm a beszélgetést!

 

Nagykanizsán, 2017. január 25.

Kanizsainé Rezsek Mária

 

 

 


KÉPTÁR

FILMTÁR

DIÁKSAROK

PIARISTA BOLT