Rómába kerékpárral

 1193 km, 14 nap,

Nagykanizsa – Ptuj – Ljubljana – Trieste – Portogruaro – Venezia – Chioggia – Pomposa – Ravenna – Classe – Riccione – Fano – Furlo – Casacastalda – Assisi – Capitan Loreto – Spoleto – Quattrostrada – Rieti – Roma (hét nagy bazilika és több kisebb, San Pantaleo – a Piarista Rend központja, Ruppert József atya, Kalazancius szobája és ereklyéi, „Collegio Nazareno” piarista gimnázium, Vatikáni Múzeum, Colosseum, Forum Romanum, és az antik Róma más emlékei)

Szervezők: Vereb Zsolt Sch. P. és Horváth Gábor igazgatóhelyettes

Résztvevők: a nagykanizsai piarista gimnázium jelenlegi és volt diákjai

 

– Áááá!!! – visította Dani, miközben Balázs egyik térde az arcát szegezte a földhöz, másik pedig a hátán nyugodott. Ebben a tehetetlen pózban kezdett kétségbeesetten segítségért kiabálni. A puha birkózószőnyegen persze nem eshetett baja, és mivel ezzel mindenki tisztában volt, a többiek ahelyett, hogy szegény áldozat segítségére siettek volna, csak mosolyogva a fejüket csóválták, és azt gondolták, „Ej, ej, Dani, mikor fogsz végre felnőni?” A színpadi jelenet közben Gábor tanár úr, Danival mit sem törődve, egy féloldalas mosollyal a szája szegletében a képeket töltötte át a fényképezőgépekről a laptopjára. Rendszerezetten, külön az úton és külön a Rómában készült képeket. A Zsolt atya, Gábor tanár úr, Rita, Balázs, Máté, Olivér és Tojszi nevű mappákban sorra gyűltek a három hetes biciklitúra képei, melynek célállomása Róma városa volt. Az út maga két hétig tartott, majd a fennmaradó röpke egy hét alatt magát a fővárost jártuk be.

Dani, álnéven Tojszi, egyből ott termett a gépnél, amint meghallotta, hogy videófelvételek hangja szűrődik a laptop hangszórójából. A felvételen tíz biciklista látszott, amint lógó nyelvvel, lihegve teker felfelé egy – a tetejéről még csak meredeknek sem látszó – emelkedőn. Elöl egy napszemüveges, horgászsapkás férfi, majd egy magyar zászlóval tekerő fiú. Mögötte egy az út széle és a felezővonal között szlalomozó fiatal srác, akinek a feje meghatározhatatlan mozgást végez. Többen persze az út közepén – Zsolt atya minden fenyítő szava ellenére. A sorban középen az egymást bátorító lánytestvérpár, utánuk egy többnyire papucsban, de néha anélkül tekerő fiú, akinek nem kellett attól félnie, hogy leég. Majd egy agyonkötözött, lesérült személy, és a végén pedig a sereghajtó, működésképtelen fékekkel. A csapat keresztül halad a képernyőn, majd előbukkan a felvételen a fehér tranzit, LHU-928. Mindenki fejből ismerte már a rendszámot, hiszen amikor az megjelent valamelyik domb tetején, vagy vizet, vagy szőlőcukrot, vagy valami egyéb Zsolt atya-féle helyi specialitást jelentett. No persze a száraz olasz kenyér, melyben több volt a lyuk, mint a tartalom, elmaradhatatlan volt. Mégis valamely érthetetlen okból kifolyólag az elénk rakott ebéd minden egyes alkalommal szőröstül-bőröstül elfogyott.

Nevető szempárok tapadnak a képernyőre. Egymást váltják a fényképek. Eszünkbe jutnak a tekerés fáradalmai, a nevetések, a sok-sok élmény, az emlékek... Eszünkbe jutnak a sátrazások, amikor felvertük őket egy tér közepén éppen a locsoló berendezések mellé, melyek hajnali négykor alattomosan előbújva a földből önálló életre keltek, és sem sátrat, sem sátrazót nem kímélve úszómedencévé változtatták alvóhelyünket. Az érintettek persze nyomban a kosárpálya közepére menekültek a pörgő locsolók elől, és hangosan analizálták a helyzetet, mire Zsolt atya – akinek a sátrát persze egy csöpp víz sem érte – előbújt, és rosszalló pillantásokat vetve letorkollta őket, hogy miért visonganak az éjszaka közepén, s eközben ügyesen próbálta leplezni mosolyát és igyekezett megőrizni komolyságát.

Eszünkbe jut, hogy mennyire jó volt többnapos tekerés után olyan szálláson aludni, ahol nemcsak, hogy fedél volt a fejünk felett, de még zuhanyzási lehetőség is volt. Többnyire patakokban, folyókban oldottuk meg ezt a kérdést, így a tusfürdőnek pusztán a gondolata is már-már luxusnak számított a túrán. Mekkora szenzáció volt, amikor még meleg vacsorát is kaptunk a szállásadóinktól. Erős János, Olaszországba kivándorolt csángó atya, 12 pizzával és a hűtőjében fellelhető, általa főzött ételekkel segített minket a túlélésben, humorával, kedvességével felejthetetlenné téve azt az estét.
A túlélés... bizony, nem úsztuk meg a baleseteket sem. Nem volt a társaságnak olyan tagja, aki ne tartozott volna bele a „bukottak” klubjába. Volt, aki szegélynek ment, volt, aki parkoló autónak, volt, aki az előtte levőnek. Gábor tanár úr minden követési távolságra vonatkozó utasítása hatástalannak bizonyult. Jó pár szerelési művelettel is meg kellett küzdenünk, hol a lánc esett le, hol defektet kaptunk, hol a fék ért hozzá a kerékhez. Voltak olyanok az ifjak közt, akik sokszor csak a szerelés öröméért szereltek, és mindig találtak is valami javítanivalót a kerékpárjukon. Így minden pihenő alkalmával előkapták a kulcsokat, pumpát, valamit bütyköltek a kerékpárjukon, sóhajtoztak hozzá párat, majd a pihenő leteltével elégedetten tekertek tovább, mint komoly problémák orvosai. Volt, aki ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy gombokat nyomkodjon. Nemcsak a gombok okoztak neki problémát, hanem feltehetően az olasz nyelv elsajátítása is, ugyanis a „Buona sera!” köszönés helyett ő legtöbbször a „Hol a széna?” kifejezést használta. Akárhol akármilyen baj történt, az ő keze biztos, hogy benne volt. Egy percre sem volt szabad szem elől téveszteni. Egyik alkalommal, amikor felelőtlen módon egyedül engedtük be az illemhelyre egy benzinkúton, fél perc elteltével a riasztó fülsiketítő vijjogása jelezte, hogy „magyarok a WC-ben, jobb lesz őket szemmel tartani”. A gombnyomkodó előbukkant egy vigyorral az arcán, és közölte, hogy a lehúzó helyett „véletlenül” a mozgássérült jelzőgombot nyomta meg. Mi pedig próbáltuk leplezni az elő-előtörő nevetésrohamainkat, és eltitkolni, hogy vele vagyunk. A gombnyomkodó persze más problémákat is okozott. Hol a WC dugult el, hol a tranzit ajtaját nem lehetett kinyitni, hol pedig a levegőt nem bírta magában tartani, így a sátortársai közül a legtöbben elmenekültek mellőle, akik pedig mégis vele maradtak, azok is néha megelégelték a társaságát, és egyszerűen kirakták a sátorból. A tengerparton, eltemettük ugyan a homokba, de mihelyt egy kis zöld rákot eresztettünk szabadjára a sírhalmán, egy halálsikoly kíséretében azonnal feltámadt.

A képeken lógó nyelvű, földön fekvő emberek, gyönyörű épületek, városok, tájak, naplementék látszanak. Végül az utolsók között egy csoportkép, mely a ROMA feliratú táblánál készült, ami számunkra egyenlő volt a célt jelző szalaggal.

Danit már nem érdeklik a képek, megint elkezd kötekedni Balázzsal, mire ő a nyakába veszi. Zsolt atya is beszáll a játékba és kissé megcsiklandozza Danit, aki sikít, de nem tud elmenekülni. Nem is akar. Élvezi a helyzetet. A római piarista nővérek tornatermében pedig a fiúktól megszokott hatalmas bunyó keletkezik. Szerencsére Melinda nővér, az egyetlen Rómában tartózkodó magyar piarista nővér, aki a termet rendelkezésünkre bocsátotta, mit sem sejt a csintalankodásról. A teremhez tartozó tábori konyhává átalakított zuhanyzóban, és a mosogató- és mosókonyhává kinevezett előtérben a reggeli eltakarításának utolsó simításai zajlanak. Gábor tanár úr ugyanazzal a sokat sejtető mosollyal a szája szegletében visszaadja a fényképezőgépeket a gazdáiknak. A laptop lecsukva. Zsolt atya erélyes, mély hangja hasít bele a levegőbe, „Indulunk!”, mire mindenki azonnal útra készen áll, és izgatott szívvel várja, hogy felnézhessen a Sixtusi-kápolna mennyezetére.

 Kanizsai Rita, (2009) ELTE-TTK

2011. július

A túra képgalériája IDE kattintva érhető el.

Kirándulás: 

KÉPTÁR

Pályázatok

FILMTÁR

DIÁKSAROK

FACEBOOK