Interjú Cseh Tamással

"Azt tudom, biztosan hiszem, hogy ott fenn, valahol létezik a Mindenható. Sorsunkat, lépteinket megfoghatatlan módon, de tudja, ismeri. Ennek így kell lennie. Ezer kérdés van, és én, akit Tamásnak hívnak, a hitetlennek, a kétségek között levő Tamásnak, én bizony sokszor rákérdezek erre-arra, de az Ő létezése megkérdőjelezhetetlen.

Harmincéves koromban tértem vissza hozzá. Már csak a rengeteg ministrálás miatt is, kamasz koromban elporoltam a Jóisten közeléből, sőt vadul káromoltam, szinte gyaláztam, a legocsmányabb ateista is elbújhatott volna mellettem. Így voltam a világban, rossz volt minden körülöttem is, bennem is. Tudtam én ezt, de csak fúrtam magam tovább, bele a sűrűébe.

Jövök egyszer, egy dögmeleg nyári napon a Déli felől, tele bajjal, magammal elégedetlenül, jövök a Krisztina körúton izzadtan, csapzottan, bűzösen, mert bűzlik a létem, minden, amit csak csinálok, rossz, igaztalan, önző, hiú és hazug, és becsület híján való, és csak jövök ott, és tudom magamról, hogy kifestett emberroncs vagyok. Gyűlt ez bennem, miközben semmi különös nem történt, se szerelmi csalódás, se színpadi kudarc nem volt körülöttem, úgymond sínen vagyok, sőt sikeres, de ott akkor valamiért nem szállok villamosra, hanem csak baktatok dühödten, és gyalog cipelem ezt a belül kínzó keresztet, egyszer csak fölnézek, és ugye épp a krisztinavárosi templom előtt vagyok. Álltam ott. Na itt vagy te is, nézek fölfelé, hát itt laksz, itt a jó hűvösben. Te aztán mindent tudsz, akár meg is gyógyíthatnál, így beszélgettem vele. Persze a magamfajta nem mehet be hozzád, ugye. És ha mégis bemennék? Egyszer csak megyek fölfelé a lépcsőn, be az ajtón, benn vagyok. Üres volt a templom. Mondom neki: leülök itt egy kicsit, nézzél meg, itt vagyok. Szórakoztam vele, mintha előbújhatott volna valahonnan, hogy kivágjon az utcára, mint egy rongyot. De nem történt semmi. Csend volt. Egyre inkább elcsitultam. Halkan mondtam, itt vagyok, szar ember vagyok, segíts rajtam. Csend volt, én látni kezdtem. Nem látomásom volt, nem Őt láttam, magamat láttam. Semmi rossz nem múlt el, de az, ami szét volt esve apró darabokra, összeállt.

Körülbelül másfél órát ültem a templomban, aztán kimentem. Egy megtért ember jött vissza a világba. Én onnantól kezdve tudtam, hogy soha többé nem káromolhatom az Urat, tán még azt is elhatároztam, hogy a formaságokat is tartom, persze nem tartottam, de akárhogyan is, attól kezdve beszélő viszonyba keveredtem vele, engedi, hogy megszólítsam, nevetgél rajtam, huncutkodik velem, és igen, ahogy mondod, fellépések előtt mindig keresek egy pár másodpercet, hogy hozzá szólhassak. Régebben zárt helyeken, tisztára hülyeség volt, de odamentem az ablakhoz, a szellőzőrácshoz, hogy eljusson hozzá a szavam, mintha nem lenne mindegy, hol szólok hozzá, és szólítottam Őt, Uram, nem tudom, hányadszor kérem, de ugye megint segíteni fogsz!
Amikor a mamám meghalt, mondtam, anyuka, apuka, ha már ott vagytok fönt, ébresszétek fel, hogy figyeljen rám, hallgassa meg, amit mondok. Ugye ez a játékos része, de hát ez így működik nálam, játékosan, mégis életre-halálra, és ezekben a kétségbeesett pillanataimban, márpedig a színpadra lépés előtti pillanat ilyen, erősödik ez meg ennyire, és amikor erőre kapok, akkor felejtem. De talán így is szeret engem, és nem azért, mert bűn nélkül való vagyok, hanem mert mindig törekedtem a jóra, a tisztára, az egyenesre, és olyan sok bűnöm ezen a bizonyos mértéktelenségen kívül talán nincs is. És valószínűleg kedvel is engem, hiszen a jó esték mindig az Ő tenyerén születtek, és sok jó este volt.
Végül is az egész életemet a daloknak adtam, és nem azért, hogy karriert fussak be, hogy híres legyek, nem azért, hogy pénzt keressek, hiszen nem is kerestem. Igen, a hiúság létező dolog, és a hírnevet meg is adta nekem, de Ő aztán igazán tudja, hogy nem arra ment ki ez az egész. A szándékaim nemesek voltak és cselekedtem is azért, hogy egy-egy dallal több legyen a világ, azért, hogy ez a kis zug, ez a tájék, az én hazám, ne gazosodjon el, igen, én ápolgattam, hozzá akartam járulni, hogy nemesedjek én is és az is, aki velem van, aki engem hallgat. Ezt ha valahol mérik, ott minden latba esik, ott mindent lemérnek, és akkor Ő ezt a szándékot tudja, és emiatt elnézi a gyarlóságaimat. Van mit elnézni. Minden a serpenyőbe hullik egyszer, és akkor majd kiderül.
Hát ezért jó, hogy akkor ott, a Krisztina téren fölnéztem, és hogy nem épp az OTP előtt álltam meg.
Vajon mi van, ha villamosra szállok, ha továbbmegyek?..."

KÉPTÁR

FILMTÁR

DIÁKSAROK

PIARISTA BOLT