Ennyire fontosak lennének a szilárd elvek?

Kerényi Lajos piarista atya megkapta az Európai Unió Európai Polgári Díját. Elismerését annak, hogy a reményt közvetítette a kommunizmus éveiben, s fiatalok ezreit szólítja meg ma is, immár évtizedek óta a nagymarosi és egerszalóki ifjúsági találkozókon. Mindig kitartott hite és elvei mellett. Akkor is, amikor az emberileg a lehetetlennel volt határos. Azt mondja, még küldetése van, ezért nem is törődik a korával. Nyolcvannyolc éves. Brüsszelben beszélgetett vele Albert Enikő.

Azért fogadtam el ezt a díjat, mert ezzel az alapvető emberi értékeket ismerik el, a pozitív értékek közvetítését melyeket én is oly sokra tartok. Az embereket ki kell emelni a fásultságból, reményt kell nyújtani.  A korábbi immanens világnézetek azért mondtak csődöt, mert nem adtak választ az embert érdeklő végső kérdésekre. A szenvedésen, halálon túl csak a nagy szakadék, a semmi tátongott. Ahogy az ember szembekerül a vég rettenetével szorongani kezd, depressziós lesz. Márpedig mindenkiben ott a végtelen vágy a szépségre, jóságra, igazságra, a szeretetre.  Ezt pedig csakis egy végtelen értelmes intelligencia  - Isten – adhatja meg.

Ugyanakkor az Unió épp távolodik keresztény gyökereitől.

Rosszul teszi. Az alapító atyák, a kereszténydemokrata Konrad Adenauer és Robert Schuman jól kitalálták annak idején, nem lehet csupán üzleti vállalkozás szintjére süllyeszteni az európai egység gondolatát. Ha csak a pénz és a gazdasági érdekek mozgatják, egy idő után kiüresedik, elsilányul. Igenis szükség van a magasztos eszmékre, a pozitív értékekre. 

Feljövőben a másik pólus keleten. Moszkva vagy Brüsszel?

Azt mondanám, egyik sem kizárólagosan. Rendkívül fontosak az alapvető szabadságjogok, a hagyományos európai értékek, de a transzcendens dimenzió nélkül elsorvad a nyugati ember lelke. Tizennyolc éves koromban hadifogolyként a Donyeck-medencében szénbányába kerültem, borzalmas körülmények közé, s társaimmal kitaláltuk, megtérítjük a Szovjetuniót. Mikor külszíni munkára küldtek, cérnaszálra erősítettük a féltve rejtegetett feszületeinket és a nyakunkba akasztottuk. Nem volt veszélytelen vállalkozás. Felkészültünk a legrosszabbra is, ehhez képest vézna, beteges gyerekek szaladtak oda hozzánk, csókolgatták a keresztet és kiabálták: Ó Hrisztosz! Akkor úgy éreztük, itt van velünk és mosolyog ránk az Isten.

Ha az egykori Szovjetuniót nem is sikerült megtéríteni, kórházi látogatásai során sok megtéréssel találkozott már.

Így van, ma is folyamatosan járom a kórházakat. De már nem téríteni akarok, valószínű, akkor sokan azonnal elzavarnának. Inkább azt mondom: „Lajos atya vagyok, az Úr Jézus üdvözli!”, majd beszélgetünk. S közben csodás istenélményekben van részem. Találkoztam már így például azzal a vérbíróval, aki ’56 után számos halálos ítéletet hozott, Mindszenty bíborost, illetve engem is elítélt. Véletlenül találtam rá egy kórteremben, először meg sem ismertem, beszélgetés közben derült ki, hogy ő a hírhedt Olty Vilmos. Könnyek között kérte a feloldozást, feladtam rá a szent kenetet, s még távozásomkor is remegve kérdezte, ugye akkor most már megnyugodhat, megbocsátott neki az Úr? A halálos ágyon már nincsenek ateisták.

A fiatalok között viszont egyre többen.

Természetes, hogy a fiatalokat még könnyebben megrészegíti a kincs, a hír, a gyönyör, amire azt mondom, talán érthető. Nem is arról van szó, hogy ezeket az örömforrásokat meg kellene tagadniuk, a baj csak akkor kezdődik, amikor kialakul a függőség. A megoldás: lelkünk, értelmünk irányítson minket, s akkor ösztöneinket a megfelelő helyre becsatornázhatjuk, sőt magasabb rendű céljaink szolgálatába állíthatjuk. Természetes, hogy a rossz újra és újra próbálkozik, el akarja pusztítani a jót, de gondoljon csak bele, hol vannak ma már a történelem zsarnokai! Néróról legfeljebb a kutyánkat nevezzük el. Jézus viszont kétezer év távlatából is hitet és erőt ad nap, mint nap.

Ez szép és jó, de a gyakorlatban ki fogja vállalni az ezzel járó mindennapi lemondást?

Ki mondta, hogy egyszerű? A mag is meghal azért, hogy a növény megszülethessen. Ám rendíthetetlenül optimista vagyok, a Jóisten annyira szeret bennünket, hogy a legsötétebb időkből is kiemelt bennünket, olyan embereket küldött, akik visszaadták a hitet, gondoljunk csak XXIII. János pápára vagy Maximilian Kolbe atyára. Az én kicsiny világomban is annyi megtérést tapasztalok, hogy nem hihetek másban, mint a szeretetben - igaz ennek útja a szenvedés. Per crucem, ad lucem, vagyis a kereszt által juthatunk a fényhez.

Besorolás tagozat: 

KÉPTÁR

FILMTÁR

DIÁKSAROK

PIARISTA BOLT