KRÓNIKA

A csíksomlyói Szűzanya csodája

Az osztályommal 2017. május végén, június elején Erdélyben kirándultunk. Otthon felejtettem a pénztárcámat, így sehol sem tudtam vásárolni. Szerencsére a nagymamám is abban az időben vett részt egy, a nagykanizsai felsővárosi templom által szervezett zarándoklaton szintén Erdélyben. Egy teljesen biztos közös programunk volt: a csíksomlyói búcsú. Ők három nappal később indultak, így megkértem, hozza el nekem a tárcámat.

A búcsú napján reggel óta hívogattam, de nem vette fel a telefont. Végül megérkeztünk a helyszínre. Hatalmas tömeg volt, többszázezer ember. Mindenhol mamát kerestem, esélytelenül. A szentmise után újra hívogattam, sőt megszereztem az őket kísérő plébános (Imre atya) telefonszámát is, azonban ő sem volt elérhető. Végső próbálkozásként bemondattam a nevét az oltárnál a mikrofonba. Megint semmi. Öt percig vártam hiába.

Visszamentem az osztályomhoz, ahol Rezsek Mária tanárnő azt tanácsolta, hogy menjek le a kegytemplomba, mondjak el egy imát – mert ott mindig történnek csodák –, amíg az osztály másfél órán át a vásárban nézelődik. Lefelé menet még egyszer bemondattam mamát az oltárnál. A kegytemplomban fél órát imádkoztam, de a maradék időt is ott töltöttem. Vártam a csodát, mikor jelenik meg mama. Persze megint nem volt sehol se. Gondoltam magamban: ez a Csíksomlyó csak turistalátványosság, a Szűzanya már rég elment.

Este Tusnádfürdőn egy panziónál vacsoráztunk, onnan a szállásra gyalog mentünk, mert a nagy buszunk csak a panziónál tudott leparkolni. A nehéz csomagjainkat elvittea kisbuszunk. Néhány csomag nem fért már be, többek között az enyém se, így ottmaradtam a következő fordulóig két osztálytársammal a parkolóban. Egyszer csak érkezett egy magyar rendszámú turistabusz. Ahogy közelebb ért, megláttam rajta a Letenye feliratot. A leszállóktól megkérdeztem, honnan jöttek. „Nagykanizsáról” – válaszolták. Nemsokára megláttam mamát leszállni a buszról. Odaszaladtam és átöleltem. Hihetetlen volt. Kiderült, pont ott szálltak meg aznap, ahol mi vacsoráztunk. Jót beszélgettünk, majd átadta a pénztárcámat.

Ez a találkozás olyan – emberi szemmel nézve – véletleneken alapult, hogy én csodának könyveltem el. A poén az volt, hogy ez után egyszer sem volt lehetőség vásárolni.

Stejer Immánuel 11. a


KÉPTÁR

FILMTÁR

DIÁKSAROK

PIARISTA BOLT